Családi történeteink gyakran olyan korszakokat idéznek fel, amelyekről nincs közvetlen tapasztalatunk. Ezek az elbeszélések jelentős szerepet játszanak abban, milyen képet formálunk szüleinkről és önmagunkról. Vaida Ilona számára ez a kérdéskör különösen akkor vált hangsúlyossá, amikor több év külföldi tanulmány után ismét hazaköltözött édesanyjához. Munkájának középpontjában az az igény áll, hogy feltárja, mennyiben ragadható meg egy történet – lehet-e egyáltalán teljes képet alkotni egy olyan múltról, amely újabb és újabb alakot ölt az elmesélések során. A szájhagyomány útján fennmaradó emlékek törékeny, változékony, álomszerű szerkezete a kiállított művek technikai világában is visszaköszön: a selyempapír és a szitanyomat alkalmazása az időtlenség, a töredékesség és a bizonytalanság érzetét erősíti, illetve visszautal az archív képek eredeti céljára, az újságcikkben való megjelenésre.

A kiállításon látható munkák az alkotó édesanyja jemeni kutatóútján készült diafilmek újraértelmezései. Bár Ilona maga sosem jutott el Jemenbe, a képek és a hozzájuk kapcsolódó történetek révén egy belső, személyes párbeszéd alakult ki közte és édesanyja között. Képei mentén új narratívákat és bemutatási módokat társít a látottakhoz, új olvasatot adva a diafilmek által közvetített valóságnak. Az alkotási folyamat során olyan kérdéseket is feltesz magának, mint hogy milyen lehetett (nőként egyedül) jelen lenni akkor, és milyen lehet ma, egy polgárháború miatt szinte megközelíthetetlenné vált országban.